1907-ben létrehozták a Lepra Megelőzési Törvényt (Rai Yobōni kansuru Ken). Már a Nihon Shokiban is megemlítik a kórt, mint egy családon belül öröklődő bőrbetegséget. A buddhizmus hatására karmikus betegségnek hitték (gyōbō), büntetésnek az előző életben elkövetett bűnök miatt. A kései középkorban és korai modern korban buddhista templomok által működtetett speciális intézményekben látták el és ápolták a leprásokat (Jūhachi Kendo, Nara; Monoyoshimura, Kyoto), akik kéregethettek is, mivel ezek a helyek nyitottak voltak a közemberek számára. Régiónként eltérően előfordult az is, hogy a családjukkal maradtak, és kivették a részüket a napi megélhetés megteremtésében. A Tokugawa-kori orvosi feljegyzések a 17. és 18. században a leprát a vérvonal örökletes betegségének írták le. Bizonyos tartományokban a leprásokat rai mibun-nak jelölték meg, és a helyi eta vezetők kezére adták, emiatt egyre inkább az etákhoz kapcsolták a betegséget.
Az első modern speciális intézetet, a Kihai Byōint 1875-ben alapította Gotō Masafumi. Sokat publikált a lepra okairól és kezeléséről, kutatásai során (és talán Hansen felfedezéseinek hatására) rájött, hogy a betegség fertőző, és ezt bizonyítékokkal is alátámasztotta a Kihai Byōin Iji Zasshi-ban megjelent cikkében. Japánba is eljutott Hansen felfedezése a lepra baktériumáról, így egyre több tudós kezdte el a gyógymódot keresni. Ennek ellenére a köztudatban továbbra is az a meggyőződés élt, hogy örökletes a kórság, ezt bizonyítja az 1879-ben megjelent Takahashi Oden Monogatari, amit később 1921-ben Suzuki Seizaburō újított fel. Az új verzióban a leprát a burakuminokhoz kapcsolja.
A Meiji-korszak első évtizedeiben a kezelést és gyógyítást magánszemélyek látták el, mint Gotō, de keresztény misszionáriusok is próbáltak segíteni, Hannah Ridell Kumamoto prefektúrában alapította meg a Kaishun Byōint 1895-ben. A japán egészségügy elsődlegesen az általános higiéniára és az akut fertőző betegségek megelőzésére koncentrált, mint a kolera és a himlő. Két jelentős esemény vezetett az 1907-ben hozott törvényhez, melyben jogot alkottak a leprával fertőzött betegek kötelező elkülönítésére
Az első az 1987-es berlini World Leprosy Conference volt, ahol nem csak elismerék Hansen kutatásainak eredményét a lepra fertőző jellegéről, de világszerte javasolták a betegek részleges izolálását és a prevenciót. Nem sokkal később, 1899-ben felülvizsgálták azt az egyenlőtlen szerződést, ami korlátozta a Japánban megnyitott városokban tartózkodó amerikaiak és európaiak számát. Ennek a hatására lépett érvénybe a naichizakkyo, ami biztosította a külföldiek szabad utazását és letelepedését. A Kínán győzedelmeskedő és a világ elismerését kivívó Japánnak presztízskérdés lett, hogy az országba látogatók ne lássák a közel 50,000 „szabadon kóborló” leprást, ezért közvetlenül a naichizakkyo előtt megszigorították a fertőzöttek elkülönítésére vonatkozó irányelveket. A következő években különleges intézeteket, vagy akár teljesen elszigetelt kis falukat hoztak létre, melyekbe a betegek jobb esetben önszántukból bevolnultak, rosszabbik esetben odaszállították öket. A publikumot a médián keresztül próbálták megnyerni, 1930-ban pedig a császári család is kifejezte a szegregáció támogatását, június 25.-ét (az akkori császárnő születésének napját) Lepra Megelőző Nappá nyilvánították, majd évente az azelőtti és utáni hetekben különböző filmvetítéseket és közoktatást tartottak, valamint röpiratokat terjesztettek, hogy megnyerjék az emberek támogatását hivatalos eljárásokra.
„Miként a katonák is készek életüket adni a nemzetért Mandzsúriában, úgy a leprával fertőzötteknek is készen kell állniuk a lepraintézetekbe való bevonulásra. Ő Császári Felsége éjjel-nappal aggodalmaskodik a szenvedőkért. Ezt tudván mihamarabb el kellene hagyniuk falujukat, és sürgősen a lepraintézetbe kellene menniük.”
Annak ellenére, hogy az 1940-ben a Kokumin Yusei Hō-ban (National Eugenic Law – Nemzeti Fajnemesítési/Fajegészségügyi Törvény), ami biztosította az örökletes betegségben szenvedők sterilizálását, kifejezetten kivételt képeztek a leprás betegek, semmilyen jogszabály nem tiltotta, hogy mégis kötelező jelleggel elvégezzék rajtuk a beavatkozást, sőt, 1948-ban végül legalizálták is egészen 1996-ig. 2001-ben felállítottak egy bizottságot, ami azt vizsgálta, miért tartották karanténban ’96-ig a leprásokat, míg más országok már a 60-as években felfüggesztették azokat. Kiderült, hogy körülbelül 1,500 sterilizálást és közel 8,000 abortuszt hajtottak végre, és az 50-es évekig több száz páciens csecsemőjét az egészségügyi személyzet szándékosan megölte. A kormány hivatalosan bocsánatot kért emiatt, és több családnak is kompenzálást fizetett. 2005-ben 25 leprából kigyógyult tajvani, akiket annakidején karanténba kényszerítettek, nyert pert a Tokiói Kerületi Bíróságon, azonban attól a 117 koreaitól, akiket hasonlóan elkülönítettek, de nem Japán, hanem az akkori koreai gyarmat területén, megtagadták a kompenzációt, arra hivatkozva, hogy a törvény nem foglalja magában a Japánon kívüli volt páciensek kompenzálását.
volt kolónia Okinawán
Források
- Michael Weiner : “Self” and “other” in imperial Japan
- BBC News: http://news.bbc.co.uk/2/hi/asia-pacific/4311679.stm
A japán társadalom perifériáin 